Tóth Árpád Műfordítói Díj 2016

2016. szeptember 3.

„Sortűzszerűen szétlőttem verseim”

A szombati nap fénypontja – mint minden Könyvünnepen – az idei Tóth Árpád Műfordítói Díj átadása volt, melynek új birtokosa az Irodalmi Jelen szerzője, fordítója, Sohár Pál. Nagy Gábor Tamás polgármester, a díj alapítója köszöntőjében felidézte a 2011-ben alapított elismerés történetét, melyben nagy szerepe volt Kányádi Sándornak, aki egyszer a műfordításról mint a legönzetlenebb irodalmi tevékenységről beszélt. A díjat évenként váltakozva egy magyarról, illetve egy magyarra fordító alkotónak ítélik oda. Tandori Dezső, Ove Berglund, Lator László, Lorand Gaspar és Zsille Gábor után a legújabb ünnepelt szerző Paul Sohar, azaz Sohár Pál. Az író-költő-műfordítónak Nagy Gábor Tamás adta át a kétezer euróval járó díszoklevelet és Csikai Márta kisplasztikáját.

A műsorvezető röviden bemutatta Sohár Pál életútját, aki 1956-ban távozott az Egyesült Államokba. Ott szerezte meg filozófiai diplomáját is, mellette vegyészként tanult és dolgozott. Először a Hazajáró versek című kötettel hívta fel magára a figyelmet. Többek között Csokonai, Ady, Eötvös József, Szabó Lőrinc, József Attila, Faludy György avatott fordítója lett, de a legnagyobb sikert Kányádi Sándor verseinek átültetései aratták Amerikában. Sohár Pál különféle stílusokkal kísérletezik, fordításainak különlegessége a kötött forma, amely nagyon ritka az amerikai költészetben.
A szerző boldogan köszönte meg az elismerést, és kiemelte a bölcsességét, miszerint az elismerést nem egy díjakkal elhalmozott, ismert alkotónak, hanem a magyar irodalmi köröket csak kívülről szemlélő, egy „vegyészből lett” költőnek ítélték – jegyezte meg szerényen Sohár Pál. Életútja első legfontosabb állomásának azt tekinti, amikor Harkó Gyöngyvér és Farkas Árpád összeállították tíz erdélyi költő antológiáját, s őt hívták meg hozzá fordítónak, mert tudták, szeret kötött formákkal foglalkozni. A Maradok című antológia nagy siker lett Amerikában. Mint elmesélte, Kolumbán Miklós hívta fel a figyelmét, hogy gyorsan pótolni kellene az elmaradt folyóirat-publikációkat, amelyet Sohár Pál jó sáfár módjára meg is tett. Nemcsak az antológia szerzőinek műveit küldte „szerteszét” a kinti lapoknak, de „magam is kellett igazolnom – mesélte –, így hát sortűzszerűen szétlőttem verseim magazinoknak, antológiáknak”. A legnagyobb keletje Kányádi-fordításainak lett, melynek két újabb lenyomata a 2002-es Dancing Ambers című kötet, valamint az Irodalmi Jelen gondozásában megjelent In Contemporary Tense című válogatás. Sohár Pál elmondta, köteteinek száma mára 15 felett jár, s különösen büszke arra, hogy Faludy György őt nevezte meg legjobb angol fordítójának. Legfrissebb műve Eötvös József Szegénység Írországban című munkájának átültetése angolra, amely ugyan próza, de emelkedett, költői nyelv.

Beszédének második részében a díjazott műhelymunkájába és egy kis fordításelméletbe avatott be, amelyet aztán szép példákkal is illusztrált. Egy brit költőt idézett: „Költészet az, ami fordításban elvész”. A fordítónak mégis meg kell próbálkoznia a lehetetlennel, vagyis – Sohár meglátása szerint – a tartalom, a forma, a hangrend, valamint a hangulat visszaadásával. Példaképp elmondta: a rím az angolban többnyire vicces költemények járuléka, ezért a rímeket ritkítani szokta, épp csak érzékeltetve, hogy a magyarban hogyan csendülnek össsze a verssorok. A ritmika hasonlóképp kompromisszumokkal vihető át. A jelentésnek alaposan utána kell járni – Kányádi Halottak napja Bécsben című versében például van egy rész, amelyet minden fordító félreértett, Sohár azonban nem volt rest, hogy kolozsvári látogatása alkalmával kifaggassa róla a költőt. Eddig öt változatát publikálta a műnek angol nyelven. Hogy konkrétumokkal is alátámassza munkája kihívásait, bemutatta A fekete zongora és a Mama átültetésének invenciózus megoldásait, amelyen tényleg csak ámulni tudtunk. A „black piano” például egyáltalán nem fedné a magyar hangzást, ritmikát és hangulatot, így lett black-lackered concert-grand, ahogy a Mamában megverselt padlás mint szárítóhely sem létezik az angol kultúrában, de a kékítő sem – ezeket is megoldotta a fordító egy-egy „jámbor csalással”, ahogy ő fogalmazott találóan. Búcsúzóul Incze Ildikó színművésznő tolmácsolásában és Sohár Pál angol nyelvű előadásában hallgathattuk meg Kányádi Sándor Sóhajtás és Isten háta mögött című verseit.

Kövessen bennünket Facebookon is!

Támogató